Ez alatt a két hét, ami mindjárt három sok mindent történt velem, de ezek közül mégis kimagaslott két nap. Az egyiken a sors nagyon vicces kedvében volt, a másikon pedig igyekezett kárpótolni az előző napi szaráradatért.
Kezdjük az elsővel:
  Reggel 5:30-kor kipattantam az ágyból, megcsináltam reggeli routinomat. Reggeli környékén szembesültem azzal a ténnyel, hogy ma tíz óránk lesz. Nem hét, nyolc, aminek a végén otthon már halott vagyok, hanem tíz! Nem baj, gondoltam magamba, ez is lehet még tök jó... Nem lett. Így hát mit sem sejtve bebicikliztem a suliba, miközben a sors valami ilyet mondogathatott magában: "Mosolyogj csak amíg tudsz, 10 óra múlva nehéz lesz" 
    Elkezdődött a tanítás. A sztorihoz hozzá tartozik, hogy 11.ben itt az osztályok teljesen új tanárokat kapnak, így nem ismerik a diákokat, nem tudják, hogy cserediák vagyok.
     Első óra történelem: "Gyerekek, mit tanultunk az előző órán? Valaki mondja el." Szokásos néma csend, mindenki lesüti a szemét. "Milyen csöndesek vagytok, akkor hallgassunk meg egy olyasvalakit, aki az elmúlt négy órán nem szólalt meg egyáltalán" Felet lehet tippelni, hogy kit szólítottak fel..... Az igazat meg vallva fogalmam se volt, hogy miről volt szó az órákon, semmit se értettem az egészből. A kérdésben se voltam biztos, a többiek meg hagytak szenvedni. A nevem elhangzása után legalább tíz másodperc csend volt, ezért elkezdtem kijátszani a joker kártyát: "Cserediák vagyok. Nem tudok németül. Nem értem." Ezeket a mondatokat túlságosan határozottan mondtam és akcentus nélkül, ezért ez a válasz jött(vagyis én így fogtam fel): " Azt hiszed most jöttem le a falvédőről, engem nem lehet ilyen könnyen átverni." Ekkor megint eltelt 3-4 másodperc, de ekkor már szerencsére segítettek a  többiek és igazolták szavaimat, miközben nevettek a tanár előző mondatain. És ekkor megkaptam életem leggyilkosabb nézését, mintha én lennék a felelős azért, mert hülyét csinált magából. Kicsit  kínosan éreztem magam, de úgy gondoltam, hogy ennél már csak jobb lehet. Tévedtem, mindig van lejjebb.
   Német: Itt egy lírai művet elemeztek, melynek valami ilyet jelenthet a címe magyarul: Fagyos téli reggelen. "Gyerekek kinek mi jut eszébe a címről, mit éreztek amikor meghalljátok?" Én személy szerint abban a pillanatban félelmet éreztem..... "Mindenki mondjon valamit, innen kezdjük" és rámutatott a padomra. Csak annyit mondtam, hogy "öööö hideg". Láttam az arcán, hogy nem igazán erre a válaszra számított. Elmagyarázták hát neki is, hogy vannak gyengeségeim német terén.
   Politika: Ebből volt már óránk  és a tanár is tudta, hogy cserediák vagyok, még meg is jegyezte anno, hogy nem beszélek valami jól, mert azt a kérdését se értettem meg, hogy "honnan jössz?". De azért ezen az órán (egy héttel később) megpróbált rávenni, hogy ismertessem a demokrácia kritériumait. Meg se szólaltam, mert a kérését is alig értettem. Nem nagyon akarta felfogni, hogy nem vagyok azon a szinten, hogy ilyenekről társalogjunk, ezért egy fél órával később megkérdezte, hogy szerintem Törökországban demokrácia van-e vagy pedig diktatúra és hogy miért? Megint csak annyit mondtam, hogy demokrácia, és aztán csöndben maradtam. Még megpróbált belőlem valami indoklást kifacsarni, de ez az ötlete hamar csődbe fulladt. Mindig rosszul érzem magam, mikor felszólítanak és hallgatok, mert mindenki engem néz, várva a megváltó szavaimat, de sajnos arra még várniuk kell.
   Ezen a ponton már biztos voltam, hogy nem lehet rosszabb, de hát mindig, mindig van rosszabb.
   Jött a kémia, ahol a sors elvetette a remény magvait és a tanár bejelentette, hogy ma nem tanulunk csak kísérletezünk. Mindig is szerettem kísérletezni, ezért felcsillant a szemem. Kettes csoportokban voltunk, én Peterrel kerültem egybe. A tanár felírta a feladatot a táblára és mondta, hogy szedjük össze a szükséges dolgokat. Én egyből felpattantam és hozni akartam őket, de nem tudtam hol vannak és azt se, hogy miket kéne hozni mert a táblán lévő dolgokat se értettem. Mire Peter elmagyarázta a kísérletet és összeszedtük a dolgokat elment fél óra. Aztán elkezdtem volna gázt fejleszteni, ahogy azt a feladatban leírták, csakhogy Peter azt mondta várjak amíg levezeti a kísérleti naplót. Hát vártam..... és vártam, és csak vártam. Néha megkérdeztem hogy kezdhetjük-e, erre mindig az volt a válasz, hogy még egy pillanat. Teltek múltak a percek, végül megszólalt,hogy mehet....."Végre jön valami jó is"-gondoltam. Egy másodperc múlva pedig kicsöngettek. Akkor épp egy fémspatula volt a kezemben, kicsit elfantáziálgattam róla, mit is tennék Peterrel ennek az eszköznek a segítségével. 
    Ez volt az utolsó óránk, éreztem, hogy nincs erőm innentől kezdve senkinek a hülyeségeit tolerálni, ezért mikor hazaértünk bedőltem az ágyba és a nap hátralévő részében Így jártam anyátokkal részeket néztem és meghallgattam ezt a számot 20szor, hátha segítenek. Szerencsére aznapra véget ért a balszerencse sorozatom és a péntekem annyira jól sikerült amennyire a csütörtököm rosszul.
     Ez pedig a következő posztra csúszik, mert ha ebbe írnám túl hosszúnak tűnne egyben, és senki se olvasná el. 

     Új hely, új iskola, új emberek. Igazából ezen se gondolkodtam sokat. Szerda este bedőltem az ágyba, de igazán nem tudatosítottam magamban, hogy másnap reggel 5:30-kor kell majd innen ki kelnem. Az egy dolog, hogy életemben nem keltem még fel 5:30-kor, de egész nyáron mindig tizenegyig aludtam. Éles váltás volt....A korán kelésre azért volt szükség, mert az iskola hat kilométerre van drága lakhelyemtől és biciklivel ez körülbelül fél óra. Emellett valami papírokat is el kellett intézni a fél nyolckor kezdődő tanítás előtt.
    Valahogy sikerült kiszülni magamat az ágyból, összeszedtem magam, lementem reggelizni, aztán tíz percre rá már az ajtóban vártam az indulást. Azt már szerdán megtapasztaltam, hogy Németország egy pöppet hidegebb, mint a megszokott, de nem nagyon foglalkoztam vele. Mondjuk gondolkodhattam volna kicsit, amikor láttam reggel, hogy a helyiek is kabátot vesznek, de úgy voltam vele, hogy "Ááá, bringázás közben úgyis meleg lesz". Hát igen... Nem egy Nobel-díjas gondolat. Úgy fújt rajtam keresztül a szél, hogy a hat kilométer során háromszor gondolkoztam el rajta, hogy megélem-e a holnapot.
   Valahogy csak odaértünk és hosszas munkával sikerült megkövült ujjaimat lelehelgetni a kormányról. Peterrel meglátogattuk a titkárságot, aláírtam pár papírt, mintha tudtam volna mi van ráírva, aztán megismerkedtem az igazgatóval. Jópofa ember.
   Utána megkerestük az osztálytermünket, mert szerencsésen egy osztályba járunk, és leültem egy szimpatikus helyre. Közben mellettem mindenki pacsizott meg ölelkezett, én pedig csak úgy mosolyogtam magamban. Mondanom sem kell hogy akkor még alig értettem meg a lassan beszélő otthoniak, ezek meg darálták a szöveget. Ráadásul néha szlengben beszéltek. Igyekeztem mozogni meg visszamosolyogni random emberekre, nehogy az elején belekerüljek a "zárkózott" szerepbe. Aztán sorkerült első iskolai dialógusomra, ami inkább az ő monológjuk volt. Egy vicces beszélgetést vette kezdetét:
   - Wie heißt du?
   - Ich bin Marci.
   - Marki?
   - Nein, Marci, wie Zeitung.
   - Ahh, Marschi
   - Nein, Marton ist auch gut.
   - Mar... WAS?
  Ezután körülbelül tíz percig próbálkoztam velük kimondatni a nevem, aztán feladtam.
   - Just call me Martin.
   - Ahh, Martin... gut.
 Élvezetes volt, mondjuk már kicsit kínosan éreztem magam a végére. Innentől kezdve mindenkinek így mutatkoztam be.
Első három óra osztályfőnöki. Elmondták a házirendet, vagyis nekem valami ilyesmi jött le. Azt megkaptuk az órarendet.... A történelemmel, biosszal, matekkal még nem is lett volna problémám, de ezután vettem csak észre, hogy lesz Politika, Etika, LATIN és ÉNEK-ZENE.
   Latint soha nem tanultam, ez nekik a harmadik évük.Így utólag nem is volt akkora katasztrófa, mert már a németet se értettem, így erőlködnöm kellett, szóval mondhattak volna bármit bármely nyelven, tökéletesen egyetértettem volna. Na de, aki ismer és egy iskolába jár velem az tudja, hogy nálunk otthon olyan egyetemi szinten tanítják az éneket, hogy nem hangszeren játszani, de kottát olvasni se tudok. Itt pedig az ének órák ötfősek, így a sumákolást, mint opciót is kizárhatjuk. Szerencsére a pénteki énekem elmaradt, talán a sors is tudja, hogy az én hangomat jobb ha nem hallja meg a világ.....
    A pénteki napot is valahogy kivészeltem, és furcsa módon nagyon örültem a hétvégének, annak ellenére hogy sok dolgom nem volt a iskolában.

Úgy gondoltam írok egy rövidebb részt a fogadócsaládomról. Összesen hatan lakunk egy viszonylag nagyobb házban. A szülők, a nagyszülők, a fogadótesóm, emellett tartózkodik a házban és környékén egy kutyus, egy macska, két nyúl, és tíz tyúk.

Ute: Ute a fogadóanyukám. Gyógytornászként dolgozik, innen egy sarokra. Szeret főzni és kertészkedni. Különösen kedves velem, mindig segít és olyan szavakat igyekszik tanítani, aminek már a magyarul se tudnám a jelentését. Van hogy csak megyünk az utcán és rámutat egy fára aztán elmondja a nevét. A probléma az, hogy ezek a dolgok sem a hosszú, sem a rövidtávú memóriámban nem ragadnak meg..... de a szándék a fontos.

Dirk: Dirk a fogadóapukám. Ő róla csak annyit kell tudni, hogy simán jófej. Ő is igyekszik tanítani, de ő a másik véglet. Rámutat valamire:
    - Es ist ein Baum. BA-UM. B-A-U-M.
    - Ja...Baum.
Ha a tárgy mozgatható, akkor az arcomba nyomja, ha nem akkor még kétszer rámutat:
    -Ja, gut. Baum. Es ist ein Baum.
Néha úgy érzem magam, mintha újra az oviban lennék.

Peter: A fogadótestvérem. Napi egy órát játszik zongorán, emellett úgy rajzol meg kitalált világokat és bele szereplőket, mint a számítógépes grafikusok se. Először azt hittem, hogy antiszociális zseni típus, de kiderült elég sok barátja van az iskolában. Azt hiszem ő tért el legjobban a várttól.

Oma: Kedves, nagyon jól főz, azt hiszem stikában cigizik :).
Opa: 82 éves korára egy oltógép.

Macska: Egy lusta disznó és ahányszor bemegyek a szobámba az ágyamban döglik.
Két nyúl: Karácsonykor redukálódik a számuk nullára.