Nagy titkot készülök itt elárulni nektek. Egyesek ezért ölnének. A jövőben mindenki azt fogja majd kérdezni, hogy csináltad... Vajon hogy sikerült nekem az ami a hollywoodi sztároknak éveken keresztül tartó kemény munkájába került és nem egy-két dollárjába? Egyik este még teljesen normálisan feküdtem le aludni, másnap pedig már mindenki megismert az utcán? Vajon hogy? 
             A vicces az hogy most azt hiszed, hogy hazudok és ez valami hatalmas átverés, de ez tényleg így van:                                - másnap fotózkodtak  velem legalább 15-en
                     - az autókból kidudáltak az emberek
                     - aki csak rám nézett mosolyogva köszönt
                     - még az utca túl oldaláról is integettek

               Jöjjön a titok. Viszont mielőtt leírom ide, szeretném, hogy megfogadd: "EZT A TUDÁST CSAK JÓSZÁNDÉKKAL VEZÉRELVE FOGOM HASZNÁLNI"
Most már készen állsz, ifjú padavan, íme a titok:

Bérelj ki egy húsvéti nyúl jelmezt és menj be a városba. 

Mindig is egy pont volt a bakancslistámon egy jelmezben begarázdálkodni embereket közé. Hát eljött az idő! Osztogattam gyerekeknek ingyen csokit :) Néhányan alig akartak elengedni, néhányan számon kérték rajtam az elmaradt csokoládéjukat.

Mindenesetre nagyon élveztem, hogy több száz embernek örömet okoztam egy nap alatt. Valahol tényleg igaz, hogy azzal, hogy adsz sokkal többet kapsz vissza dolog.

                      Leszálltam a vonatról Drezdában, és búcsút vettem remek útitársaimtól, akiket valószínűleg soha többet nem látok, de hát aminek van egy kezdete, annak vannak egy vége is. A legnagyobb meglepetésemre az egyik fogadótestvérem várt a vágánynál. Ahogy később kiderült nnek nem kellet volna meglepetést okoznia, csak mókás okokból nem jutott el hozzám a megfelelő információ. Ahogy sok más információ sem.       
             Két telefonszámom van. Az egyik magyar,  másik német, és hát voltam olyan felelősségteljes, hogy az út előtt nem cseréltem ki a kettő kártyát a telefonomban, így az utazás alatt teljesen elérhetetlen voltam mindenki számára. Útközben kellett rájönnöm, hogy SIM-kártya cseréjéhez egy kis fém dugattyúra lenne szükségem, csak utazás közben nem ugrik az ember kezébe egy ilyen.

 Próbálkoztunk már fogpiszkálótól kezdve, fülbevaló végéig már mindennel. Végül fel kellett adnom.
             Viszont sajnos a dolgot nem lehetett csak úgy annyiban hagyni. A fogadótesóm ott volt, de öt perccel később teljesen más írányba induló vonatra kellett felszállnia, mint nekem, így sok időnk nem maradt egyeztetni. A dolog nehézsége nem abban volt, hogy rettegek az egyedül vonatozástól, hanem abban, hogy egyikünk se tudta, hogy hova kéne most mennem a folyamatos programváltozás miatt. Lipcsébe, ahol egy  családi találkozó lesz, vagy Dessauba, ahonnan elindult már talán a család Lipcse fele, vagy lehet, hogy csak órák múlva indunak.     
              Valahogy ki kellett cserélnem a kártyát. És akkor a pályaudvaron bambulva hullafáradtan bevillant az ötlet. Újságbolt. Nem, nem akartam egy ilyen kinyitó bigyót venni, mert annak borsos ára lett volna. Ehelyett megvettem a legolcsóbb hetilapot, ami kezembe akadt, azt hiszem 50 centért. Az újság nem élte meg a kijáratig vezető utat. Ahogy kifizettem, szinte az eladónő szeme előtt téptem ketté és dobtam kukába, hogy aztán a belőle származó tűzőgép kapoccsal boldogan rohanjak a jegypénztár felé. Ilyen arcot vágott szegény. 
            A SIM-kártyatartó olyan könnyen csusszant ki a telefonból, mint vaj a meleg vajtartótokból. Bezzeg ezt a szó nem húzza alá a Word ("vajtartótokból"), de amikor rendesen próbálnék  írni, akkor mindig belém köt. Egy szemrebbenéssel később, már a megfelelő információval a fejemben a megfelelő zsigulin ültem.

        Hát erről is írunk valamit. Szóval az egész egy hete hétfőn kezdődött, egy, a telefonkijelzőjén megjelenő, üzenettel. Apa volt az. Megkérdezte, hogy szabad-e a hétvégém, és ha igen nincs-e kedvem meglepetés bombaként berobbanni. Mivel az évszázad lipcsei koncertjén kívül semmit se terveztem, így úgy gondoltam, hogy egy titkos családi találkozó még belefér. Csütörtök délben már repülővel száguldottam hazafelé hihetetlen tempóban.
        Amikor leszálltam furcsa érzést ütötte meg szívem bal alsó csücskét. Magyar hangokat hallottam, még hozzá tömegesen. 8 Hónapon keresztül csak a szüleim és pár rokonom hangját hallgathattam az anyanyelvemen, viszont ez most valahogy más volt. Amikor beléptem a csarnokba mindenhonnan ömlött felém a magyar, az első mondat amit, meghallhattam a következő volt (köszönöm taxisofőr úr): " Csak százasom van, azt meg nem fogom beletenni, ba++meg"... A magyar nyelv CSODÁS. 
      Mellék sztori: Apán kívül senki se tudta, hogy hazamegyek. De tényleg senki. Na jó, persze a fogadócsaládomnak azért elárultam a tervet, de ezen kívül tartottam a szám. Ekkor kezdődtek a jó kis meglepetések. Először a szűk családdal kezdtem, aztán a barátaimmal, végül a nagy család. Ezeket a pillanatokat nem próbálom meg ide leírni, mert nehéz dolgom lenne. A lényeg az, hogy jó érzés volt látni, a sok meglepődést és azt, hogy valakiknek, azért még hiányzom. Köszönöm✌. Akivel meg nem tudtam találkozni, annak üzenem, hogy ami késik az nem múlik.       A 3 nap alatt eléggé spóroltam az alváson, hogy minél jobban kihasználjam a 72 órámat. Nappal a családommal voltam, meg egyszer iskolában, éjjel pedig Budapesten garázdálkodtam a barátaimmal. Nagyon király három nap volt. Köszönöm nektek :)!
      A hazaútról még ejtek pár keresetlen szót. Vonattal terveztem visszatérni, ami este fél nyolckor indult a Keleti-pályaudvarról és egy röpke 10 óra alatt ért Drezdába. A poén az volt benne, hogy ágyakban lehetett aludni az éjjeli út alatt. Vagyis lehetett volna. Hadd soroljak fel pár tényt:
            -6 négyzetméteres fülkealap
            -6 ágy
            -33 fokos levegő
            - minden egyes huppanónál, vagy fékezésnél akaratlanul is pozíciót váltottam
            - liliputknak tervezett ágy -> magzatpóz egy éjszakán keresztül
            - Csehországban hívatlan vendégek szálltak fel a vonatra, akiknek kedvük lett volna dolgok magukkal vinni
        De amúgy király volt :) Egy új élmény. A fülkében kezdetben két vicces magyar sráccal utaztam együtt, és hát elég sokat hülyéskedtünk. Köszi a király utat fiúk, nagy volt ;) ÉSSS a papámat is láttam 5 percre. Aki nem tudná ő nem Budapesten él, így nem lett volna rá lehetőségem vele találkozni, viszont hála az égnek a vonat át haladt az ő városkáján, és egy 3 perces, gyors megállót tartott. Nagyon örültem neki, mert ez a három perc is végtelenszer több volt, mint a semmi.

A visszatérés hatását éppen most élem meg, erről lehet hogy kéne írni egy blogot, jót tenne a lelkemnek. Fogok is :).

6kor kelés, gyors reggeli, összekészülődés és irány a pályaudvar.
Ma a Berlintől nem messze fekvő Potsdamba utazom, hogy találkozzam egy cserediákkal, akit még életemben nem láttam.
Hogy találtunk egymásra?
A gyönyörű közösségi média segítségével. Egy szép napon rám írt, hogy „látta hogy én is cserediák vagyok, és ő is itt van a közelben, hogy telik az év?” Beszélgetni kezdtünk. Kiderült, hogy a lány amerikai és Potsdamban lakik. Addig-addig dumáltunk, hogy a végén odáig jutottunk, hogy miért ne találkoznánk. Így hát most itt ülök a vonaton Berlin felé

Tudom... „Nem félsz, hogy kiveszik a vesédet, mert egy ismeretlen lányért, akivel az interneten találkoztál, egy idegen városba utazol?” Hát az biztos, hogy van már pár rémtörténet ezzel kapcsolatban... Mondjuk azt, hogy abban reménykedem, hogy emberek eredendően jók... Ha meg nem, hát gyorsan tudok futni. Kedves gyereke, akik a blogot olvassák: üzenem, hogy ez nem követendő példa, ne legyetek olyan meggondolatlanok, mint egyesek ezen a vonaton.

 Már Potsdam felé menetelek.

Megjöttem. Nagyon furcsa érzés valakit, az első pillanat  meglátni, akit előtte csak az interneten chatelt veled. Mert igazából egy 40 éves kopasz fószer, aki késsel szalad feléd. Nem… Két kedves lány. Chiléből, Amerikából és ha minden jól megy még jön pár Brazil is.

Olyan mintha idegennek lennének, akiket mégis nagyon nagyon felszínesen, de ismerek. Gondolom az online-randizók ismerik az érzést.

Elindultunk villamossal a városközpont fele. Fogalmam nem volt, hogy hol járunk, teljesen rájuk hagytam magam. És ez volt a vesztem... 40 éves kopasz fószer, aki késsel szalad feléd Nem… Mert sokkal jobban sikerült ez a nap és sokkal több mindent mutattak meg, mint amire korábban számítottam. Na ugye, aki mer az nyer... Az esetek 40%lékában... Lehet, hogy a másik hatvanban elveszíti a veséjét.
Megnéztük az egész várost... #aképekmagukértbeszélnekegyszerérdemesalátogatniide

Aztán 3-ig sikerült mindent megnézni megfogni, megnyalni, képet csinálni vele, meg a többi fontos dolog, amit a turisták csinálnak. Még volt 5 órám a visszaindulásig. Egy kávé mellett megvitattuk, hogy Berlin nincs is olyan messze innen. Szerencsére napi vonatjegyem volt, ami a megyében mindenhol érvényes, szóval uzsgyi. Pár perccel később már a vonaton robogtunk Berlin fele, vissza oda, ahol pár pillanattal ezelőtt voltam.

Már voltam korábban Berlinben, de akkor csak felülről láttam. Szerintem Berlin nem olyan szép, mint amilyennek elregélik. Igen, tessék leírtam. Van pár látványosság, ami ismert, meg rengeteg füves terület, de valami úgy mégis hiányzik belőle, ahhoz, hogy azt mondhassam rám, hogy igen, na ez egy európai főváros. Sokáig nem tudtam, hogy mi zavar, de nem rég rájöttem: AZ ÉPÍTÉSZET. Ezt a dolgot nem találták el. VÁRJ, ne x-eld ki az oldalt... Az zavaró, hogy az utca egyik sarkán egy szép, régi épület áll, a másikon meg egy modern építészeti "csoda". Mintha nem döntötték el volna, hogy akkor most mi legyen. Példa:
Ismert helyszín...

A Keleti-pályaudvar...

Igen... tudom, hogy ebbe a két világ háború, pár bomba meg golyó és egy bizonyos fal belejátszott, csak hát túlzottan hatalmas újító szellem vezérelte őket. Túl sok a hirtelen váltás. Berlin az város ami, még nem döntötte el, hogy milyen stílust kövessen, de azt nagyon követi.

Még délután kinéztünk egy parkba, hogy mozogjunk egy kicsit. Gyerekek, ne feledjétek a sport fontos�

   Na hát ilyen blog is régen volt és kedvem támadt hozzá. A blog azzal kezdődött, hogy komoly matematikai műveletekkel végigszámoltam, hogy hányadik hétnél járunk. 33. Az már egy egészen komoly szám. Gondolj csak bele... Mennyi idő lenne megetetni 33 malacot? Vagy kiporszívózni 33 szobát? Vagy mennyi energiádba telne lefutni 33 kilométert? Vagy csomót kötni 33 kákára? 
       Őszintén egyikre se tudom a választ. De ez jól esett. Gyorsan visszaolvasom az utolsó ilyen posztot, hogy legyen viszonyítási alapom. Meg nektek is... Amúgy milyen jól sikerült írnom a tizenkilencet római számmal. IXX... Egyre megy... XIX

A legrandomabb szavak: 

e Vermittlung  -  közvetítés
e Gefahr         -  veszély
s Ereignis    - esemény
E Versorgung - ellátás

Elég sok minden változott  14 hét alatt.

Pantomim használat: Már hosszú ideje nem. Ahányszor jön egy-egy szó amit nem tudok, akkor eléggé gyorsan körbeírom más szavakkal, vagy mondok rá egy szinonimát ha van. 

Összességében:
                   Új programot kezdtem használni az új szavak megtanulásához. Pont azt, amivel a kiutazásom előtt próbáltam magamat felzárkóztatni.(Duolingo) Vannak benne szintek amik mutatják, hogy 2hány százalékban vagy német". Emlékszem tavaly nyáron alig jutottam el négy százalékig és már arra is büszke voltam: " Na ki 4%-ban német? Én vagyok. Ezzel a négy százalékkal már biztosan tökéletesen beszélek... Nem is értem, hogy miért nem inkább némettanárnak megyek ki..." A vicces az, hogy tényleg így voltam a dologgal.
              Most még egyszer letöltöttem és csináltam egy gyors felmérőt, ami egyenes 60%ra röpített. Nyelvtanozásra ez nem annyira jó viszont jó kis szavak vannak benne témákra bontva. Ajánlom minden kezdő, középhaladó és profi nyelvtanuló számára. (nem csak németet lehet benne tanulni, szinte minden nyelvet, még esperento-t is)
            A legutóbbi ilyen posztban középfokú nyelvvizsgát írtam és összeszedtem 60%-ot. Most a felsőre készülök és ott érek el kb. ugyanennyit. Durva fejlődés. Hard work always pays off!
            Az akcentusom még mindig nagyon durva. Nagyon nagyon durva. Magamon nem hallom, de amikor valaki elkezd utánozni... Akkor elég erősen érződik, hogy valami nem stimmel. Keresek valamilyen online logopédust. Hátha van olyan.

Megismert emberek száma a héten: 0 Au ez fáj... Gyorsan kimegyek az utcára hátha találok valakit.
Összesen: Hát valahol 500 környékén lehetünk

Honvágyérzet: Ez egy erős téma. Látnám már szívesen a családomat, meg a barátaimat, de nem mennék el innen se. Furcsa érzés. Olyan jól kialakult itt már minden. Mondjuk hiányzik Budapest is egy cseppet. Ezt a maradék 97 napot kihasználom gőz erővel. Bárhogy is lesz, én élvezni fogom.

Amin változtatni szeretnék: 
            - az akcentusom
            - halogatás, hasznos idő pazarlása
            - az összes rossz szokásomat elfogom a törölni a föld színéről- mert ez lehetséges: Íme a megoldás, jó könyv

Amiért hálás vagyok: 
               - hogy rengeteg mindent tanulhatok minden egyes nap
               - hogy remek embereket ismerhettem meg az elmúlt időben
               - hogy a világ nagy, egy emberéletre is nagy, ezért mindig van valami új, amit még ki lehet próbálni
               - hogy minden nap ennyit nevethetek
               - hogy hihetetlenül sok energiám van és motivált vagyok, annyira, hogy egy hegyet is eltolnék    
               - hogy vannak céljaim és megszámlálhatatlan lehetőségem ezeket elérni
               - hogy ez a lista nem halt be a harmadik pontnál 
         KÖSZÖNÖM!

Szemléletem: AAAAAAAAAAAAAAAAAAAnnyi sok dologról lehet itt most írni. Deeee tényleg. Az ÉLET csodás. De ha mégis valamit ki kellene emelnem, akkor az olvasás az, amire a hangsúlyt fektetném. Az elmúlt időszakban nagyon sokat olvasok, mivel 2017-ben a céljaim egyike az, hogy elolvassak 35 könyvet. Ez havi hármat jelent. A gyönyörű ebben az, hogy nem a szabadidőmben olvasok, hanem a szemétidőmben. Ezek olyan intervallumok, mint például a suliból hazamenet a buszon, vagy egy unalmas órán ülve, vagy evés közben. Eddig 7-nél járok, szóval kicsit el vagyok maradva.
       A hangsúly azon van, hogy ezek mind önfejlesztő vagy pénzügyi könyvek. Nagyon sokat lehet belőlük tanulni. Minden könyv után éreztem, hogy több lettem valamivel. 

     A hétvégén az ifjúsági táborban egyfajta fotós szerepet is betöltöttem, így most van rengeteg szuper képem a hétvégéről. 

      Ja és még valami, még egy héttel ezelőtt voltam az International Week nevű cserediák találkozón és az iskola megkért, hogy írjak a web-oldalukra egy heti összefoglaló-élménybeszámolót németül. Ez az első nyilvános német bejegyzésem bárhova is, és bár nem egy nagy durranás jó látni a nyelvi készségeim fejlődését. TADAMM

     Jöjjenek a mesteri képek.

Szalvéta evő veseny

Mansfeld városkája

Divatbemutató fáslit és orvosi kesztyűt meg még pár segédcsomagos cuccot használva :)

A következő játék fenomenális. A két csapat harci fegyverekkel  csap össze, hogy a fegyver nélküli saját futóját megvédje, és ezzel ő a labdát az ellenfél kapujába tudja juttatni. Kicsit olyan min egy középkori amerikai foci meccs.

Maszkozás:) Ezt én is megcsináltam, egy jó 15 percig nem lát az ember és csak az orrán kap levegőt...

A táborban minden este a saját kis zenekaruk lépett fel, és elég jól nyomták :)

Utolsó este kis világítós arcfestős buli:)

 És persze a világ legmenőbb csoportképe... Piros nózi.

        Csütörtöktől egészen vasárnapig újabb szuper táborban voltam :) Hát erről már most érzem, hogy nehéz lesz írni. Megint 50 új embert ismertem meg, meg egy nagyon jó közösséget és remek programban volt részem, de ha ezt a három dolgot részletezgetem mindig a blogokban akkor, ez így elég unalmas lesz. Mindjárt kitalálok valamit.... Gondolkozz, Marci... Gondolkozz...

      ...10 perccel később... Meg van! Ez most akkor nem élmény beszámoló lesz :) Régen csináltam már Hétről hétre fejlődős blogot, vagy olyan bejegyzést, ami valami hasznosabb tanulságot tartalmaz annál, hogyha sokat eszel fájni fog a hasad. Ezek a dolgok nem tűntek el az életemből, csak a éppenséggel blogból...

       Szóval itt van mindaz amire ez a hétvége megtanított:
 Az elmúlt hetekben nagyon sokat voltam úton, és amint már említettem nagyon sok új embert ismertem meg. És ez valamire ilyenkor nagyon ráébreszt. A emberek különböző életerekben különbözőképpen látják a világot. Most azt gondolod, hogy hát ez nem nagy dolog, ezt idáig is tudtam... Lehet, hogy tudtad, de nem biztos, hogy a következő dolgokba belegondoltál.

    Mindenki egyfajta burokban él. Meg van a szabadságod illúziója persze, hisz születésednél fogva jogod van az emberi szabadsághoz, de mennyire igaz ez? A Föld hatalmas, de az emberek 90% az elmúlt hónapban egy 100 négyzetkilométeres felülten mozgott. Ez az úgynevezett életterünk. Itt van kialakítva az életünk, itt van a családunk, munkahelyünk, barátaink, kedvenc éttermünk és a többi...  Van egy mondás: "A világ olyan amilyennek felfogod". Teljesen igaz. A világképedet a burokból amiben élsz és a hírekből, amik mindenféle médiai csatornán áradoznak, rakod össze a fejedben. 

   Ha azt olvasod a hírekben, hogy ma lezuhant egy repülő, összezuhant a tőzsde és jön a következő válság, és még valakit a személyes burkodban baleset is ért, amik közül egyik sem történt meg, ez csak egy elméleti példa, akkor persze, hogy azt fogod gondolni, hogy "Te jó ég micsoda szörnyűségek vannak a világon, nehéz az élet". 

 Ezzel oda akarok kilyukadni, hogy a környezetünk és az ebből kialakított világképünk hatalmas mértékben befolyásol minket minden téren. Én nagyon szerencsés vagyok, hogy ennyi látásmódot és különböző embert ismerhettem meg. Elgondolkodtatott azon, hogy vajon ez én burkom mekkora, és mivel van tele. Hisz ami ebben az övezetben zajlik, az számomra a valóság :) Vajon a tied a mekkora?�  

      A héten nem írtam semmit, ahogy ezt egy páran észrevettétek, ugyanis egész héten úton voltam. Egy Internationnal Week névre hallgató cserediák találkozóra utaztam egy Braunschweig nevű városkába.
      Ohhh jeee Nagyon jól szórakoztam a hét minden egyes napján, ezért még mielőtt bármit is írnák szeretném megköszönni a szervezőknek. Akik nem beszélnek magyarul... És nem tudnak a blog létezéséről sem... De azért köszönöm. Rengeteg jó történetben volt részem, ezért most  filtereznem kell, ki választottam egyet, amihez most éppen kedvem van és jól elmesélem. Itt egy dal, ezt hallgatom most. Ír beütésű nóta.
      Csütörtök este volt a hivatalos lezáró bulija a hétnek, de még előtte betértünk egy All-You-Can-Eat Pizzériába. Soha nem voltam még ilyen helyen, vagyis nem ilyen rendszerrel. 8 Eurót kellett fizetni végtelen Pizzáért. Úgy volt kitalálva az étterem, hogy a pincérek járkáltak az asztalok körül, frissen sütött, szeletelt pizzákkal a kezükben és miközben elhaladtak melletted közölték, hogy milyen pizza van náluk. Ha szeretnél belőle megízlelni egy szeletet, akkor finoman jeleztél neki egy barbár üvöltéssel, hogy gyorsan ide tegye le az utolsó tálcán lévő darabot, nehogy valamelyik másik asztalhoz vigye.
      Az asztalunknál ülő pár sráccal kitaláltuk, hogy versenyt rendezünk egymás közt: ki tudja a legtöbb szeletet magába tömni. A nyeremény az egész estére szóló ingyenes italfogyasztás volt: Aki nyer nem fizet.
       Elkezdődött a nagy verseny. Én az első 6 percben megettem 4 szeletet. Tudtam, hogyha gyorsan eszem sokat akkor nem fogom sokáig húzni. A taktikai edzőm lassítást javasolt. A többiek még csak 1-1-eknél jártak, így volt elég időm kipihenni magam.
        Éreztem, ha nyerni akarok, akkor elég folyadékot kell innom, hogy a pizza jobban csússzon, de nem túl sokat, nehogy az ital foglalja el a helyet a gyomromban. Optimalizáltam az ivászatot 2 korty per szeletre. Megindult a maratoni rész.
         Valahogy eljutottam nyolcig, ami ugye egy egész pizzát jelent, körülbelül 20 perc alatt. A versenytársaim még csak 6-nál jártak, de nagyon érezhető volt, hogy jönnek fel és minden pillanatban utolérhetnek. Összpontosítanom kellett.
         10-nél edzőm úgy döntött, hogy itt az ideje megszabadulni a bennem rejlő folyadék többlettől és kiruccanni egy csurrantás erejéig. Mikor visszatértem, feldúlva realizáltam, hogy álnok, de ravasz vetélytársaim chili szószt csöpögtettek az italomba, ezzel pár perc időt nyerve, amíg a pincér kihozza a következő poharat. Ezzel a kiváló húzással elérték, hogy 13. szeletünk már mindannyian egyszerre gyűrtük le, fej-fej mellett.
          Ennél a pontnál rajtam kívül már csak 2 versenyző maradt a játékban, mindketten cseh színekben versenyeztek. A legendák azt beszélik a gyomruk az átlag négyszeresére tud tágulni pizza evéskor, kegyetlen ellenfelek.
           A 14. szelet iszonyatosan lassan ment le. Csak rágtam és rágtam és rágtam. Valahogy nem akart vége lenni. Mikor végre végeztem, úgy döntöttem megint meglátogatom a WC-t, de ekkor már magammal vittem az italom biztosításként. Végül úgy döntöttek, hogy ők is jönnek, hogy teljesen igazságosak legyünk. (mint az óvodások)
             A 15. szelet gyorsabban sikerült, mint a 14., de már nagyon éreztem, hogy a vége felé járok. Tudtam, hogy a gyomrom már 100%ig tele van és már semmi se bele, de számításaim szerint még egy szelet még azért valahol csak el tud férni a nyelőcsövemben.
             Soha az életben nem ettem még ilyen lassan. Minden harapás után legalább 2 perc  szünetet tartottam. Legbelül könyörögtem a gyomromnak, hogy ne robbanjon fel. Már csak a pizza széle volt a kezemben, de bárhogy erőlködtem nem sikerült. Elkezdett fájni a hasam, éreztem, hogy nagyon feszül. Megint megcéloztam a mellékhelyiséget. 
      Amikor odaértem, elgondolkodtam egy, ahogy utólag egy kreatív barátom elnevezte, TH-án. (TH: pizza evő versenyeken használt szakzsargon; Technikai Hányás.) Végül nem volt elég lelkierőm ezt kivitelezni, úgy éreztem nekem itt véget ért a verseny.
        Mikor visszaértem még lenyomattam 10 perc alatt azt a csücsköt, ami maradt, de tovább már nem jutottam. 16. A többiek is nagyon szenvedtek, de az egyik még valahogy megoldott még egyet, a másik még kettőt. A cseh erők győzelmet arattak.
      Összességében azt mondhatjuk, hogy dicsőséges este volt, mert soha nem gondoltam volna, hogy tudok ennyit enni. Meg ha úgy nézzük jól is jártam, mert a többiek csak nagy nehezen tudtak felállni az asztaltól.

Megkértek, hogy írjak németül élménybeszámolót az iskola oldalára. Nagyon sokat fejlődtem év eleje óta a nyelvben :)

Most vasárnap spontán felutaztunk az innen egy órára fekvő Magdeburgba, innen ez a csodás cím. A tervben alapvetően csak egy kis délutáni kórházi látogatás volt (délután megyünk, estére hazaérnünk), de úgy döntöttünk, hogy ha már egyszer ott vagyunk, akkor körbenézünk. Hogy mi fér bele 1,5 órába egy városból kórház látogatással együtt? Szinte semmi. Vagyis én először azt hittem. Tévedtem.

Először benéztük a nagyihoz a kórházba, aki remekül van és nagyon jó kedve volt. Mivel a legkisebb porszem se mozdulhatott se be, se ki a kórházból, ezért kellő képen felöltöztettek bennünket farsang alkalmából. Mi ezt gyorsan ki is használtuk, hogy lőjünk pár idétlen képet.

Ezután elindultunk autóval az város központ felé, mert a legendák szerintem az Altstadt nagyon jól néz ki..

És a legendák igazak voltak. Az építészet fenomenális. Rengeteg nagyon szép 500-nál is több éves házat meg pár szépséges templomot megkukkoltunk.  Ez például itt a Magdeburger Dom. Hatalmas monstrum. 1207-ban kezdték el építeni, szóval volt rá idejük. Ez nem az én képem, wikipediájé az érdem.

Na ezek az én képeim... Tudom... Van különbség... A wikipedia tanulhatna végre valahára valamit....

   Ja és erről se feledkezzünk meg. Ez egy gyereklelkű felnőtteknek kitalált lakóház. A koncepció az volt, hogy minél kevesebb egyenes vonallal építsék meg és minden annyira ferde legyen amennyire csak lehet. Még a padlóban is 40 centis szint különbségek vannak.

      És már vissza is tértem. Amúgy tudom, hogy nagyon rossz ez így, hogy senki nem tudja, hogy mikor teszek fel új részt... Ezért jött a megoldás így félév után, hogy csinálok egy email listát. Szóval mindig láthatjátok, amikor valami új felkerül. Még dolgozom az ügyön, de meg lesz :)

Vissza a sztorihoz.  A könyv ez a könyv volt:

Mindig is érdekelt a testbeszéd és a non-verbális kommunikáció. Valahogy mindig is izgalmas volt megtudni egyes dolgokat szavak nélkül. És ugye vannak olyan emberek, akik ezt a sportágat komolyan űzik. Ők az úgy nevezett: Mentalisták, látók, gondolatolvasók, manipulatőrök. Pedig igazából, amit csinálnak az nem más mint emberismeret, meg egy kis alapfokú pszichológia.

Akkoriban, két éve tavasszal, valahogy úgy gondolkodtam, hogy ha elolvasom azt a 180 oldalt, akik hirtelen mindenkinek a  fejébe látok majd, és varázslatos képességeimmel látom majd a jövőt. Most éppen arra gondolsz, hogy "milyen kis naiv voltál, Marci..." 
Na látod, pontosan tudom mire gondolsz, lehet hogy a könyv tényleg varázslóvá tett, jobb ha elkezdesz komolyan venni...

Csodák-csodájára nem lettem mindent-látó... MÉG. Ha elolvasom még egyszer, akkor biztosan végetek van.
A könyv alapjában véve nem volt rossz, annak ellenére, hogy az író, Thorsten Havener: mentalista, showman, gondolatolvasó;, nagyon marketing címet választott. Meg is lett az eredménye, ugyanis a könyve több országban best-seller volt.

Most két évvel később új fejezethez érkezett a történet. Hiszen Herr Havener német. Herr Havener azóta is nyomatja az ipart és rendszeresen vannak fellépései az egész országban. 

Amikor fél éve megjöttem, már akkor elkezdtem rajta gondolkodni, hogy megnézem, hogy mit is tud a fickó valójában. 

És tippeljetek mit kaptam a fogadó szüleimtől karácsonyra: 

Bumm!

A show nagyon nagyon jó volt. A bácsi tényleg ért ahhoz, amit csinál. Volt egy olyan testbeszédes trükkje, amit eléggé jól adott elő. Megkért valakit, hogy az asztalon lévő öt tárgy közül válasszon ki egyet és mutassa fel a nézőknek, amíg ő elfordul. Ezután visszafordult fürkészte egy kicsit a célszemélyt és megmondta, hogy mit választott. Ezt megcsinálta vagy 5-ször. Na jó, lehet hogy százból ötször, de ez akkor is valami... Ötből ötször. Meglepődtem, egy álom vált valóra.

Rövid összefoglalás:
     Ez a két rész nem arról szólt, hogy elmeséljek egy király élménybeszámolót a showról, hanem ennél sokkal többről.  Két évvel ezelőtt egyáltalán nem gondoltam volna, hogy amikor megveszem a könyvet, akkor egy ilyen hobbira találok majd. Ahogy azt sem, hogy két év múlva itt leszek Németországban. Azt pedig végképp nem, hogy az akkori "hősöm" előadásán fogok ülni, 15 ezer másik nézővel. 
      Egyszerűen azt akarom csak ezzel mondani, hogy senki sem tudja, hogy mit hoz az élet, de egy valami biztos, a jövőd alakulását mai cselekedeteid határozzák meg. Döntsetek okosan!✌️ 

Próféta mode off.

Az elmúlt napokban csináltam egy Instagram felhasználót: Trnkmarci
Ide kerülnek fel a kulisszák mögötti képek. Ha van felhasználód kövess be�
Aki nem tudja, mi ez vagy nincs felhasználója, az is megtekintheti mesteri képeimet, ide kattintva�