Új hely, új iskola, új emberek. Igazából ezen se gondolkodtam sokat. Szerda este bedőltem az ágyba, de igazán nem tudatosítottam magamban, hogy másnap reggel 5:30-kor kell majd innen ki kelnem. Az egy dolog, hogy életemben nem keltem még fel 5:30-kor, de egész nyáron mindig tizenegyig aludtam. Éles váltás volt....A korán kelésre azért volt szükség, mert az iskola hat kilométerre van drága lakhelyemtől és biciklivel ez körülbelül fél óra. Emellett valami papírokat is el kellett intézni a fél nyolckor kezdődő tanítás előtt.
    Valahogy sikerült kiszülni magamat az ágyból, összeszedtem magam, lementem reggelizni, aztán tíz percre rá már az ajtóban vártam az indulást. Azt már szerdán megtapasztaltam, hogy Németország egy pöppet hidegebb, mint a megszokott, de nem nagyon foglalkoztam vele. Mondjuk gondolkodhattam volna kicsit, amikor láttam reggel, hogy a helyiek is kabátot vesznek, de úgy voltam vele, hogy "Ááá, bringázás közben úgyis meleg lesz". Hát igen... Nem egy Nobel-díjas gondolat. Úgy fújt rajtam keresztül a szél, hogy a hat kilométer során háromszor gondolkoztam el rajta, hogy megélem-e a holnapot.
   Valahogy csak odaértünk és hosszas munkával sikerült megkövült ujjaimat lelehelgetni a kormányról. Peterrel meglátogattuk a titkárságot, aláírtam pár papírt, mintha tudtam volna mi van ráírva, aztán megismerkedtem az igazgatóval. Jópofa ember.
   Utána megkerestük az osztálytermünket, mert szerencsésen egy osztályba járunk, és leültem egy szimpatikus helyre. Közben mellettem mindenki pacsizott meg ölelkezett, én pedig csak úgy mosolyogtam magamban. Mondanom sem kell hogy akkor még alig értettem meg a lassan beszélő otthoniak, ezek meg darálták a szöveget. Ráadásul néha szlengben beszéltek. Igyekeztem mozogni meg visszamosolyogni random emberekre, nehogy az elején belekerüljek a "zárkózott" szerepbe. Aztán sorkerült első iskolai dialógusomra, ami inkább az ő monológjuk volt. Egy vicces beszélgetést vette kezdetét:
   - Wie heißt du?
   - Ich bin Marci.
   - Marki?
   - Nein, Marci, wie Zeitung.
   - Ahh, Marschi
   - Nein, Marton ist auch gut.
   - Mar... WAS?
  Ezután körülbelül tíz percig próbálkoztam velük kimondatni a nevem, aztán feladtam.
   - Just call me Martin.
   - Ahh, Martin... gut.
 Élvezetes volt, mondjuk már kicsit kínosan éreztem magam a végére. Innentől kezdve mindenkinek így mutatkoztam be.
Első három óra osztályfőnöki. Elmondták a házirendet, vagyis nekem valami ilyesmi jött le. Azt megkaptuk az órarendet.... A történelemmel, biosszal, matekkal még nem is lett volna problémám, de ezután vettem csak észre, hogy lesz Politika, Etika, LATIN és ÉNEK-ZENE.
   Latint soha nem tanultam, ez nekik a harmadik évük.Így utólag nem is volt akkora katasztrófa, mert már a németet se értettem, így erőlködnöm kellett, szóval mondhattak volna bármit bármely nyelven, tökéletesen egyetértettem volna. Na de, aki ismer és egy iskolába jár velem az tudja, hogy nálunk otthon olyan egyetemi szinten tanítják az éneket, hogy nem hangszeren játszani, de kottát olvasni se tudok. Itt pedig az ének órák ötfősek, így a sumákolást, mint opciót is kizárhatjuk. Szerencsére a pénteki énekem elmaradt, talán a sors is tudja, hogy az én hangomat jobb ha nem hallja meg a világ.....
    A pénteki napot is valahogy kivészeltem, és furcsa módon nagyon örültem a hétvégének, annak ellenére hogy sok dolgom nem volt a iskolában.