Ez alatt a két hét, ami mindjárt három sok mindent történt velem, de ezek közül mégis kimagaslott két nap. Az egyiken a sors nagyon vicces kedvében volt, a másikon pedig igyekezett kárpótolni az előző napi szaráradatért.
Kezdjük az elsővel:
  Reggel 5:30-kor kipattantam az ágyból, megcsináltam reggeli routinomat. Reggeli környékén szembesültem azzal a ténnyel, hogy ma tíz óránk lesz. Nem hét, nyolc, aminek a végén otthon már halott vagyok, hanem tíz! Nem baj, gondoltam magamba, ez is lehet még tök jó... Nem lett. Így hát mit sem sejtve bebicikliztem a suliba, miközben a sors valami ilyet mondogathatott magában: "Mosolyogj csak amíg tudsz, 10 óra múlva nehéz lesz" 
    Elkezdődött a tanítás. A sztorihoz hozzá tartozik, hogy 11.ben itt az osztályok teljesen új tanárokat kapnak, így nem ismerik a diákokat, nem tudják, hogy cserediák vagyok.
     Első óra történelem: "Gyerekek, mit tanultunk az előző órán? Valaki mondja el." Szokásos néma csend, mindenki lesüti a szemét. "Milyen csöndesek vagytok, akkor hallgassunk meg egy olyasvalakit, aki az elmúlt négy órán nem szólalt meg egyáltalán" Felet lehet tippelni, hogy kit szólítottak fel..... Az igazat meg vallva fogalmam se volt, hogy miről volt szó az órákon, semmit se értettem az egészből. A kérdésben se voltam biztos, a többiek meg hagytak szenvedni. A nevem elhangzása után legalább tíz másodperc csend volt, ezért elkezdtem kijátszani a joker kártyát: "Cserediák vagyok. Nem tudok németül. Nem értem." Ezeket a mondatokat túlságosan határozottan mondtam és akcentus nélkül, ezért ez a válasz jött(vagyis én így fogtam fel): " Azt hiszed most jöttem le a falvédőről, engem nem lehet ilyen könnyen átverni." Ekkor megint eltelt 3-4 másodperc, de ekkor már szerencsére segítettek a  többiek és igazolták szavaimat, miközben nevettek a tanár előző mondatain. És ekkor megkaptam életem leggyilkosabb nézését, mintha én lennék a felelős azért, mert hülyét csinált magából. Kicsit  kínosan éreztem magam, de úgy gondoltam, hogy ennél már csak jobb lehet. Tévedtem, mindig van lejjebb.
   Német: Itt egy lírai művet elemeztek, melynek valami ilyet jelenthet a címe magyarul: Fagyos téli reggelen. "Gyerekek kinek mi jut eszébe a címről, mit éreztek amikor meghalljátok?" Én személy szerint abban a pillanatban félelmet éreztem..... "Mindenki mondjon valamit, innen kezdjük" és rámutatott a padomra. Csak annyit mondtam, hogy "öööö hideg". Láttam az arcán, hogy nem igazán erre a válaszra számított. Elmagyarázták hát neki is, hogy vannak gyengeségeim német terén.
   Politika: Ebből volt már óránk  és a tanár is tudta, hogy cserediák vagyok, még meg is jegyezte anno, hogy nem beszélek valami jól, mert azt a kérdését se értettem meg, hogy "honnan jössz?". De azért ezen az órán (egy héttel később) megpróbált rávenni, hogy ismertessem a demokrácia kritériumait. Meg se szólaltam, mert a kérését is alig értettem. Nem nagyon akarta felfogni, hogy nem vagyok azon a szinten, hogy ilyenekről társalogjunk, ezért egy fél órával később megkérdezte, hogy szerintem Törökországban demokrácia van-e vagy pedig diktatúra és hogy miért? Megint csak annyit mondtam, hogy demokrácia, és aztán csöndben maradtam. Még megpróbált belőlem valami indoklást kifacsarni, de ez az ötlete hamar csődbe fulladt. Mindig rosszul érzem magam, mikor felszólítanak és hallgatok, mert mindenki engem néz, várva a megváltó szavaimat, de sajnos arra még várniuk kell.
   Ezen a ponton már biztos voltam, hogy nem lehet rosszabb, de hát mindig, mindig van rosszabb.
   Jött a kémia, ahol a sors elvetette a remény magvait és a tanár bejelentette, hogy ma nem tanulunk csak kísérletezünk. Mindig is szerettem kísérletezni, ezért felcsillant a szemem. Kettes csoportokban voltunk, én Peterrel kerültem egybe. A tanár felírta a feladatot a táblára és mondta, hogy szedjük össze a szükséges dolgokat. Én egyből felpattantam és hozni akartam őket, de nem tudtam hol vannak és azt se, hogy miket kéne hozni mert a táblán lévő dolgokat se értettem. Mire Peter elmagyarázta a kísérletet és összeszedtük a dolgokat elment fél óra. Aztán elkezdtem volna gázt fejleszteni, ahogy azt a feladatban leírták, csakhogy Peter azt mondta várjak amíg levezeti a kísérleti naplót. Hát vártam..... és vártam, és csak vártam. Néha megkérdeztem hogy kezdhetjük-e, erre mindig az volt a válasz, hogy még egy pillanat. Teltek múltak a percek, végül megszólalt,hogy mehet....."Végre jön valami jó is"-gondoltam. Egy másodperc múlva pedig kicsöngettek. Akkor épp egy fémspatula volt a kezemben, kicsit elfantáziálgattam róla, mit is tennék Peterrel ennek az eszköznek a segítségével. 
    Ez volt az utolsó óránk, éreztem, hogy nincs erőm innentől kezdve senkinek a hülyeségeit tolerálni, ezért mikor hazaértünk bedőltem az ágyba és a nap hátralévő részében Így jártam anyátokkal részeket néztem és meghallgattam ezt a számot 20szor, hátha segítenek. Szerencsére aznapra véget ért a balszerencse sorozatom és a péntekem annyira jól sikerült amennyire a csütörtököm rosszul.
     Ez pedig a következő posztra csúszik, mert ha ebbe írnám túl hosszúnak tűnne egyben, és senki se olvasná el.