Régóta nem volt már sztoris blog, ez részben annak köszönhető, hogy alig találok egy-egy percet az írásra. Mindig történik valami, amikor pedig délután azt veszem észre, hogy " Wow, van egy kis lyukas időm.....", akkor szinte 100%, hogy öt perc múlva már az ágyban fekszem, és következő dolog, amit meghallok az az, hogy "Vacsora!".  Bár sajnálom az alvásra az időmet, de úgy érzem, hogy nem dőlök le, akkor szellemi hulladék lennék a következő órákban és egy óra alatt csinálnék meg olyan dolgokat, amikkel kipihenve tíz perc alatt végeznék. De most ébren vagyok, szóval gyorsan írok valamit, amíg van rá lehetőségem. 
  Nézzünk meg egy közelmúlti történést.
  Mostanában járok kosarazni, minden héten szerdánként egy amolyan hobbi egyesület féleségbe. Hatan vagyunk edzésen és a korosztály 8tól 42 éves korig terjed. És ez még nem minden. Még ilyen repertoárral is bajnokságban játszik a csapat. Az első meccsemre most pénteken, az iskolámban került sor.
   Szinte láttam a lelki szemeim előtt, hogy milyen jól fogok szórakozni, annak ellenére, hogy legjobban esetben is csak 20 pontot vakarunk össze. Az egyik osztálytársammal, aki szintén tagja ennek a végtelenül ütőképes egyesületnek, már majdnem egy órával a meccs kezdete előtt ott voltunk. Az úton kiderült, hogy a csapat eddigi öt meccsből kettőt megnyert a másik három mérkőzésen pedig 15-10 pontos különbséggel vesztett. Ezután már elképzelni se tudtam, hogy milyen bajnokság lehet ez.
    Mikor beléptünk a tornateremajtaján minden világos lett. Az ellenfél csapata éppen akkor bontotta ki a harmadik rekesz sört. Mikor észrevettek, hangosan a tudtunkra adták, hogy ők már jól érzik magukat. Hirtelen a testi épségemet kezdtem el félteni, nem voltam benne biztos, hogy én most tényleg játszani akarok-e. Gyorsan az öltöző felé vettük az irányt. Éppen elkezdtünk átöltözni, amikor hirtelen a lámpa úgy gondolta, hogy most leszakad. A nyolc tartócsavarból öt felmondta szolgálatot és finoman kicsusszant a falból. A lámpát a maradék három csavar, a vezeték és a szentlélek tartotta. A portás nem volt nagyon vevő a mi verziónkra, de hát ha egyszer így történt.... Hiába magyarázkodtunk.
    Pár perccel később megérkezett egy fickó, aki mindenkivel kezet fogott a csapatban, de én még soha az életben nem láttam. Odajött hozzám is és csak ennyit mondott kézfogás közben:
     -Szia, te vagy az új fiú?
     - Igen, Marci vagyok, Ön kicsoda?
     - Az edző
  Jaaaa értem, hogy nekünk van olyanunk is. Kár, hogy az előző négy héten egyszer sem láttam edzésen. Végül is teljesen normális ha egy edző csak meccsre jár. A röhögőgörcs és a sírás határán voltam egyszerre, soha nem gondoltam volna, hogy léteznek ilyen mély bugyrai a bajnokságoknak. 
   Egy rövidke  bemelegítés után (erre az ellenfél csapatának már nem volt szüksége, szerintük már így is túl meleg volt a teremben), megkezdődött negyven perc fékezhetetlen nevetés. Az ellenféltől is felszédelgett öt ember a pályára, az "edző bá" tőlünk is a legjobbakat küldte fel. Eltelt öt perc és csak két pontot sikerült összesen összehozni a két csapatnak együttvéve. Az kifinomult technika,  az áramvonalas mozgás, azok a milliméterre pontosan kiszámolt dobások.....  Erről verset kellet volna írni. Egy külső szemlélő  erősen elgondolkodott volna rajta, hogy most ketrec harcot vagy pedig balett órát néz éppen. Én pedig lassan már a cserepad aláfordultam a nevetéstől. Ahányszor próbáltam volna magamat fékezni, ránéztem a pályára és erősebben nevettem mint valaha. De ezt még lehetett fokozni. Az edző időt kért, szépen lekullogott mindenki a pályáról. A mester pedig belekezdett a beszédébe, mintha értene ahhoz, amiről beszél:
   "Srácok..... nem ezt beszéltük meg edzésen" - mikor?!? milyen edzésen?! :,) ott se volt, honnan tudná, hogy mit beszéltünk meg? - "Túl akarjátok kombinálni a dolgokat, csak egyszerű pontok kérek. Mostantól csak egyszerű pontokat dobjatok." - És akkor végem volt. Lehetne ezt még egyszerűbben csinálni?!  Az ellenfél a világáról nem tud és csak be kéne dobni a millió tárulkozó helyzetet és akkor ő azt mondja, hogy csinálják egyszerűbben?! Folytak a könnyeim. De még ezt is lehetett fokozni.
    Eltelt pár perc és felkiabált a pályára az edzők császára: "Ez nem kosárlabda gyerekek...."-aztán odaszólt a bíróhoz- "Cserélnék." Szépen végigmérte a cserepadot, én már titkon örültem, hogy végre játszhatok. Megint felszólt a pályára: " Thomas gyere le, csere van.". Mi, a padon ülők mindannyian izgatottan vártuk, hogy megtudjuk kit is választott közülünk. Mikor Thomas leért a pályáról, az edző egyetlen szó nélkül levette a saját melegítő felsőjét és felkocogott a pályára. Mi pedig csak néztük, és nem hittük el, hogy ez komolyan megtörtént. Ö pedig, mintha teljesen természetes volna, amit csinált és folytatta tovább azt, amit többiek idáig megkezdtek. Játszott egy jó húsz percet, aztán lejött és közölte, hogy elfáradt, valaki mehet. Én akkora már végképp nem értettem ezt az embert, viszont rendkívül hálás vagyok neki, mert már régóta nem szórakoztam ilyen jól.
    A meccs vége felé beállított két percre és dobtam egy kosarat és végül sikerült nyernünk 63:21-re. Azt hiszem aznap a rekeszizmom edződött meg a legjobban.