Ezen a hétvégén Lengyelországot tűztük ki célul. A fogadó családom minden évben ellátogat ide, mivel a nagymama gyökerei innen erednek. Rendeznek évente egy nagy családi találkozót, ahol rengeteg sütit lehet enni.

              A történethez kiegészítő sztori, ami elég fontos: A németek szempontjából Lengyelország a térség „szegény” országa. Az a rémhír is terjeng, hogy Lengyelországban mindenki lop és minden rosszindulatú vicc mindig valahogy a lengyelek hátán csattan. Valószínűleg ez a rosszindulat a második világháborús események miatt alakult ki. Hitlernek nagyon fájt a foga erre a területre, sikerült is megszerezni kevéske időre, de aztán Németország elvesztette a háborút és ezzel együtt mindent, amit ez alatt az idő alatt megszerzett. Ezután a kelet-németekre majdnem negyvenöt év szívás várt az oroszoknak köszönhetően. Érthető, hogy a köznyelvben ez meghagyta a maga nyomát.

              Én is addig- addig hallgattam a szóbeszédeket, amíg elkezdetem alapot adni neki. Főleg a lopás részének. Így utólag fáj bevallani, de a pakolásnál elsődleges szempont volt, hogy csak olyan dolgokat rakjak be, amiket nem sajnálnám, ha ellopnák. Így befolyásolja a csoport viselkedése a kezdetben neutrális egyén viselkedését. Okosabbnak kellett volna lennem, és nem szabadott volna hagynom magam ilyen könnyen befolyásolni. Következőnek ha ilyen szituációba kerülök, biztosan ki fogom várni, hogy kialakítsam a saját véleményemet valamiről, amit előtte negatív hangvételben reklámoznak. Nem, ez nem azt jelenti, hogy várom majd, hogy kirabolnak, és utána kinyilatkoztatom majd, hogy mennyire naiv voltam és de igazuk volt. Ez azt jelenti, hogy nem fogom hagyni, hogy az emberek bemagyarázzák nekem a képzeteiket, olyannyira, hogy belém épüljenek.

              Na, ezt is megtanultuk, ugyanis Lengyelország nem az a lángokkal teli pokol, mint ahogy nekem azt lefestették. Igen, látszott rajta nagyon sok helyen, hogy kevesebb pénzük van, mint a németeknek, de hát valljuk be Közép- és Kelet-Európában kinek van több?

              Ennyit a szóbeszéd részéről. Hozzá kell még tennem, hogy a táj gyönyörű volt és magával ragadott a maga szántóföldes tanyasi stílusával.

             Szuper nagy tanulság kettő: Na ezt nem fogom tudni egy mondatban összefoglalni, most komoly történet jön. A nagymama nővére, Hilda 88 éves. 1944-ben másik négy testvére (2,4,6,14 évesek) a beteg anyjukkal egy lovas kocsin Németországba menekültek. Az apjuk ez alatt az idő alatt hadifogságban volt az oroszoknál. A lengyelek meg akartak minden némettől szabadulni a határaikon belül. Nem tudták hova indulnak, viszont abban biztosak voltak, hogy a helyzet ennél csak jobb lehet nyugatra. 3 hétig tartott az út. Hilda 16 éves fejjel úgy döntött, hogy marad. Ő már akkoriban ismert a volt férjét,(aki 5 éve halt meg) aki öt éven keresztül bujtatta őt a pincéjében a Lengyelek elől. Később összeházasodtak és családot alapítottak. 4 gyerekük született és most már a negyedik generációnál tart a család tőlük számítva.

              Ebből a sztoriból hatalmas háborús szerelmi menekülős drámát drámafilmet lehetne forgatni. Viszont egy valami nagyon érezhető belőle így 72 év távlatából: Minden döntés, főleg a nehéz elhatározások, meghozatala hatalmas hatással vannak későbbi életünkre. Ha Hilda is eljön és otthagyja akkori udvarlóját, akkor minden teljesen másképp alakul.