A legutóbbi hétvégén Oldenburgba látogattam el a fogadó szüleimmel, ahol a cserediák szerveztem által rendezett fogadásos vacsorára vettünk részt. 

              Az út viccesen kezdődött.  A tervezettnél egy órával később indultunk el és hatalmas örömünkre a dugó oly annyira a szívébe zárt, hogy alig szabadultunk. Végül jó más fél órával a hivatalos kezdés után megérkeztünk a találkozó helyszínére, egy jó négy órás úttal a hátunk mögött.

              Ahogy megérkeztünk, a kezembe nyomtak egy mikrofont és feltettek pár kérdést a csereévemmel kapcsolatban a jelen lévő ötven ember előtt. Az egész 2 percig tartott, utána lőttek pár fotót és ismét szabad voltam. Ezután a nagy megpróbáltatás után kint süti bazár várt kávéval. Miután magamba tömtem hat szeletet és mindenkinek köszöntem, akit korábban már volt szerencsém megismerni, megkezdődött a hatalmas internacionális focikupa.

              Az ecuadori, chilei csapat durván megnyert mindent. A srácok értettek hozzá, hogy hogyan szelídítsék meg a labdát a villámgyors lábaikkal. Két gól között olyan kevés idő telt el, hogy a bíró alig tudott levegőt venni két sípolás között. Szerencsére a hatalmas mészárlásukat félbeszakította a grillhús szállongó illata a levegőben. Mindannyian rohantunk az asztalok felé, hogy kitöltsük a futball miatt tátongó űrt a hasunkban.

              Három tányér hússal és egy vicces beszélgetéssel később alkalmam nyílt az embereket faggatni a csereévük minden kicsiny részletéről. Érdekes történetek derültek napvilágra, részben vidámak, részben kevésbé vidámak. Egy év hosszú idő és sok minden történik alatta, hideg is, meleg is. Viszont, ha jól csinálod a végén csak nyersz. Ehhez azonban kell egy fajta beállítottság, egy úgy nevezett MINDSET. Én idáig szemléletem szerint csak nyertem.

               Az este során sportoltunk még egy kört, és eközben lebeszéltük páran magunk között, hogy ma még egyszer közösen utoljára lezúzzuk a várost és bevetjük magunkat az éjszakába.

              Be is vetettük magunkat, pont úgy ahogyan ezt megbeszéltük, és jól elmulattuk az időt, míg végül az éjszaka fél négy körül úgy döntött, hogy most már elég és kivet magából. Valahogy eljutottunk a hotelig és bedőltem a megvetett ágyba. Másnap reggel a portástól kaptunk pár megvető pillantást a késői ékezésért és még pár megjegyzést is tett. Elvetemült egy alak volt. Nem nagy csoda, hogy a reggeli asztalnál alig tudtam tartani a  fejem, olyan álmos voltam. De hát ki mint vet, úgy arat.

              Aznap elautóztunk az Északi-tengerhez, ahol elhatároztuk apály ideje alatt, hogy átgyalogolunk a 13 kilométerre fekvő szigetre. A negyedik kilométer után észleltük, hogy ez nem fog menni, mert túlságosan lassúak vagyunk, és el fog mosni a víz az út felénél. Usain Bolt megirigyelné azt a tempót, amivel száguldottunk vissza a part felé. Mire visszaértünk már bokáig ért a víz, fél órával később már derékig.

              A hétvége összességében nagyon jól telt, nagyon örültem, hogy ismét viszont láttam pár embert, akiket ki tudja mikor látok újra a jövőben.