Ezen a hétvégén Rostockba látogattunk Peterrel, a másik fogadótestvéremhez, Juliához, aki nevezetesen ebben a városban tanul. Nekünk az iskolában a pénteki napot tanításnélküli munkanapnak hirdették meg, így egy remek, háromnapos hosszúhétvégének néztünk elébe. Már jó előre egy héttel az utazás előtt szóltak, hogy legyek kedves szerda estére minden cuccomat összepakolni, mert csütörtökön egy perc időm nem lesz a vonat indulása előtt. Tudva ezt a hasznos információt, már az utazás előtti tizedik percben megkezdtem a pakolás védjegye alatt futó pánikszerű rohangálást a szobámba és azon gondolkoztam, hogy ha igazából semmit se viszek, csak pénzt akkor is valahogy túl élem majd… Hisz ez csak három nap. Végül valahogy csak sikerült kész lennem és kicsivel este hat után kigyalogoltunk az állomásra.        
              Három és fél óra volt az út, aminek nagy részét olvasással, evéssel és animálással töltöttem. Ja és portrét ültem valami angol művésznek. Megkérdezte, hogy zavarna-e hogyha lerajzolna a kis verses, rajzos naplójába.  Mondtam, hogy megtisztelne vele. Kicsit olyan volt, mint az az ember az Englishman in New York klipből.  Körülbelül 60 lehetett, valami 100 éves angol regényt olvasott, néha írt pár sort a gyűrött, barnás lapokból álló naplójába és persze a hosszú kabát és az két méteres sál sem maradhatott el. Ki tudja, lehet, hogy ma-holnap egy londoni galériában virít majd az a kép. Ha bárki megtalálja, szóljon.  
              A berlini főpályaudvaron szálltunk át, ami egyszerűen hihetetlen volt, végre érezhettem újra egy nagyváros lüktetését. A pályaudvar öt szintes, három különböző szinten vannak vágányok. A másik kettő teli van zsúfolva étteremmel és mindenféle bolttal. Mindenki rohan a maga útjára, a legkülönbözőbb stílusokban felöltözve. Mivel volt fél óra átszállási időnk, ezért leültem egy padra a legnagyobb tömegben és csak csodáltam a káoszt. Ez valahogy feltöltött.       
              Aztán megérkeztünk éjjeli fél tizenkettőkor Rostockba. Néhány Funfact: Rostock az egyik legészakabbi nagylakosságú német város. Körül-belül 200.000 lakossal rendelkezik és ennek igen jelentős része fiatal, köszönhetően a helyi rostocki egyetemnek, ami Észak-Európa legrégibb egyeteme. Az Északi-tenger mellett fekszik és egy óra alatt át lehet komppal jutni Dániába. 
              Péntek reggel egy újabb nagyszerű lehetőség tárulkozott elém: elmehettem Juliával az egyetemre és betekintést nyerhettem az egyik egyetemi előadásra, ami a pszichiátriai esetek kezeléséről szólt. Olyan volt, mint egy kis nyíltnap, csak nekem, csak most. Délután benéztünk a helyi templomban tartott karácsonyi vásárra. Mindenféle hobbi, és profi művész árulta a festményeit, szobrait, kézzel készített táskáit, faragványait. Rengeteg új es igen kreatív ötlettel találkoztam. Miután ott végeztünk, kimentünk a kültéri vásárba is, ami olyan volt, mint otthon a Vörösmarty-téren már megszoktam: Kis faházikók, karácsonyi fények, kiabáló gyerekek, a levegőben forralt bor és kandírozott mandula illata száll. Minden ott volt, hogy az ember érezze azt a boldogító karácsonyi érzést. Csak a hó és a december hiányzott. Apropó november tizenötödikén láttam Dessauban a Mikulást. Ha ez így megy tovább, akkor még pár év és már nyárvégén megjelennek majd a mikulás csokik a boltokba…        
              Este indiai kaját ettünk valami eldugott étteremben. Az étel nagyon finom volt, sokat tettek a tányérra és egyben kifejezetten olcsó árak szerepeltek az étlapon: ez egy egyetemista paradicsom. Aznap estére még karácsonyi süti sütést terveztünk, de mindenki olyan fáradt volt, hogy ez a program elnapolódott. Gyönyörű ez a passzív szerkezet J. Másnap délig aludtunk, nem is tudom mikor aludtam ennyit utoljára. Kora délután volt egy kis időm írni a politika házi dolgozatomat, de mégse sikerült hatalmas előre lépést véghez vinni. Nem akartam egyszerűen valahogy nekiülni. De valahogy csak rákényszerítettem magam.            
              Délután autóztunk egy órát Lübeckbe, ahol egy tízszer nagyobb kézműves vásárt látogattunk meg. A hétvége végére már úgy éreztem magam, mint valami szakértő műkincsgyűjtő.  Aznap este ott vacsoráztunk. Egy jókora parasztlepényt rendeltünk mindhárman. Alig bírtam megenni, szinte hallottam, ahogy a gyomrom ordít a torkomnak, hogyha a következő a falatot is lenyeli, akkor biztos, akkor ez lesz az utolsó közös táplálkozásuk. Végül feladtam.          
              Ma, vasárnap reggel, egy hangulatos kávézóban reggeliztünk. Kényelmes vászon kanapék, halk jazz, elvont régi festmények. Miután végeztünk sétáltunk még egy órácskát a városban és megnéztük a kikötőt. A séta nagyrészt csendben telt.  Sirályok repkedtek az öregépületek között, a szél lassan fújt. Nagyon szeretem az ilyen időjárást. Utána volt még pár percünk és hazaugrottunk összepakolni, aztán célba vettük az állomást. A vonatunk már a peronon várt. Gyorsan elbúcsúztunk, felszálltunk és megkerestük a helyünket. Aztán leültem és elkezdtem írni, hogy ezt a blogot, amíg friss az élmény.     Itt van még pár képecske:                     

Ezek pedig a pályaudvaron készültek: